“Az ember társas lény, nem szeret egyedül élni, bár ezalól kivételt képeznek a remete típusú magányos farkasok és a bolondok. Jó dolog, ha olykor békén hagynak bennünket: kell a szabadság, és kell a nyugalom is, ám egy idő után mindenki társra vágyik, valaki olyanra, akire számíthat, akire elpazarolhatja az összes felgyülemlett érzését, szeretetét.Mert azt oda kell adni valakinek, az ki akar jönni, és ha benn ragad, az fáj, kínoz, és magányossá tesz. Kell valaki, akinek adhatunk, Biztos, hogy mindenki képes rá, csak megfelelő befogadó oldalra van szükség hozzá. Tudom, hogy ott van a pofára esés veszélye is – zakóztam eleget -, hisz megtörténhet, hogy az, akinek odaadjuk azt a bizonyos érzelemhalmazt, nem akarja nekünk odaadni a sajátját, akkor meg szenvedünk, mert a viszonzatlan szerelem sokkal kegyetlenebb, mint a semmilyen szerelem. Ez is szar, az is szar. Az egész tulajdonképpen kockáztatás kérdése: folyton reszkírozunk , ledobjuk a páncélt, és felfedjük a mellkasunk – ide szúrj! -, aztán összecsuklunk, amikor tényleg belénk döfnek. De mi van , ha nem ? Mi van, ha a másik ugyanazt akarja, amit mi? Mi van, ha meg sem próbáljuk? Ha annyira félünk attól a rohadék szúrástól, hogy inkább sündisznó-pozitúrába gömbölyödve éljük le az életünket sekélyesen, inger-és érzelemszegényen, aztán a halálos ágyunkon elmondhatjuk, hogy nekünk nem fájt semmi, bennünket nem bántottak, bár nem is szerettek. Hát , engem inkább rúgjanak, tiporjanak, én megélem az életem , hogy legyen mire emlékeznem nyolcvanévesen, mert egyszer megnyerem a tutit, az biztos, csak meg kell találni a hozzá vezető utat. Azt meg múmiába bugyoláltan, szemellenzővel, ijedten kuporogva nem lehet…. “
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: